PlayIT - 2013 április

Emlékeztek arra, amikor néhány évvel ezelőtt még jó kis gamer eseménynek számított a Budapes Game Show? Kétnapos kiállítás, szuper programok, mindenféle megcsodálható jóság, kevés, de annál is kedvezőbb akciók, sok-sok stand, ahol játékokat tudtál kipróbálni, és nem utolsó sorban jó kis versenyek, ahol a legjobbakkal mérethetted meg magad. És mi maradt mindebből? Sajnos semmi élvezhető... Bunkó tömeg, akciók, amik nem érik meg a több órányi sorbaállást, elképesztően sablonos programok, unalmas előadások, ásítozó hostessek, néhány kipróbálható finomság, és ennyi.

Először a nyitás előtt körülbelül húsz perccel közelítettük meg a srácokkal a helyszínt, a sor a Mammut 2 mellett állt, néhány percre beálltunk, de én már akkor biztos voltam benne, hogy nincs annyi pénz, amiért ezt végigállnám. Állítólag már előző este kellett volna érkezni ahhoz, hogy valami normális helyre tudjunk beállni. Egy kérdésem lenne: minek?! Ez nem egy GamesCom, könyörgöm. Ha még a múltkorihoz hasonló akciók lettek volna meghirdetve, teljesen megérteném, de így nem vagyok képes felfogni ezt a dolgot. Lehet kezdek kinőni ebből az egészből? Mindegy, szerencsére a többieknek sem kellett sokkal több, hogy rájöjjenek, le kéne lépnünk, ekkor viszont már a Mammut 1 mellett is kígyózott a bejutásra váró tömeg. Első utunk a mozihoz vezetett, megnéztük mit vetítenek mostanában, aztán beültünk egy filmre. Az Obliviont néztük, a fiúk azt mondták, nem tűnik rossznak, de miután kijöttünk, ezzel azért erőteljesen tudtam volna vitatkozni. Aki nem nézte meg, az soha ne is tegye, ekkora ökörségért régen adtam ki pénzt! A film után sikerült a jegyekhez hozzájutni, utólag kiderült, ez is csak pénzpocsékolás volt.

Olyan 13:00 körül mentünk be először a B csarnokba, a látványnak pedig sikerült néhány másodperc alatt lesokkolnia. Az emberek a díszletet alkotó üres dobozokkal a kezükben rohangáltak fel-alá, és egymás szájában lépkedtek, összeverekedtek a poszterekért, az 576 stand előtt pedig sor helyett egy egybefüggő tömeg állt, ahol úgy taposták egymást a tízéves kölkök, hogy azt még a Mortal Kombatban is megirigyelnék. A kipróbálható játékokhoz alig lehetett odaférni, igazából a kedvem se jött meg egyikhez sem a negyven fokban és a büdösben, de a legnagyobb csalódást mégsem ez okozta, hanem a programok és a színpadi előadások. 

Tavaly ősszel még visítva rohantam volna ki a világból néhány igénytelen cosplaytől, idén pedig esküszöm visszasírtam azt az időt, amikor az egész esemény a HoldfényConnal együtt volt megrendezve, és két napon keresztül osztoztak a helyszínen a gamerek és a mangások.

Az egésznek se lelke, se hangulata nincs már, ha nem egy jó társasággal lettem volna, valószínűleg az első perc után rohantam volna haza, bár a nap fénypontjai még így is azok a pillanatok, amikor többször is friss levegőhöz jutott az agyam a Millenáris Park területén.

Dallamtapadás: Wake You Up

Azt hiszem, akármennyire próbálják valamennyien rámeröltetni, sosem lesz kedvenc műfajom a dubstep, de akarva-akaratlanul is bele szoktam hallgatni néhány zeneszámba ebből a kategóriából. Ma délután teljesen véletlenül találtam rá Kovenre és a Wake You Upra, gyakorlatilag azóta folyamatosan ez szól felváltva a hangszórókból meg a fülesemből, egyszerűen beszippantott, és a következő néhány napban biztos nem enged.

Figyu, rossz helyen keresed magad!

Azt mondják, csak egy elhatározás kell a változáshoz, vagy ahhoz, hogy változtass magadon. Én elhatároztam fejben, a hét minden napján, ezerszer is, de szart sem ért. Mondanám, hogy rajta vagyok, de ha igazán rajta lennék, most sem blogolnék. Fejben nem ment, szóval most elhatározom magam írásban. Nem holnaptól. Nem egy óra múlva. Most nekiállok!

A többit meg... Inkább nem is mondom, mert úgyis tudja mindenki, akinek tudnia kell.

Elgondolkodtam...

... hogy mi lenne most, ha három és fél éve azon a szép nyári napon nem regisztráltam volna arra a twitter nevű oldalra. Tudjátok, ahova azóta is nap mint nap 140 karakteres bejegyzéseket írogatok, és olvasom a ti gondolataitokat, ahol megismerhettük egymást, mielőtt találkoztunk volna, ahol megoszthattam a véleményemet bármivel kapcsolatban, és ahol bármilyen kérdéssel éltem, valaki mindig tudta a választ. Eszméletlen sok élmény, és rengeteg érdekes ember, akikkel valószínűleg soha nem találkozhattam volna, ha anno nem teszem meg azt a semmisnek látszó lépést. És mégis, valahogy eltűnt az egésznek a varázsa. Kicsit olyan ez, mint egy hosszú évadokat átélt sorozat, egyszer unalmassá válik. Miért? Megváltoztam. Ti is megváltoztatok.  Emberek jönnek, majd mennek, és ez így van jól!  Örülök, hogy sokakkal megtaláltam a közös hangot, sokakkal viszont már egyre kevésbé tartom a kapcsolatot. Vannak, akiket mindig is érdekesnek találtam, és vannak, akik soha nem voltak szimpatikusak, utóbbiak közül akad olyan is, akiben élőben kellemeset csalódtam. 

"Internetes barátok", avagy emberek, akiket szívesen megismernél személyesen is. Információk, olyan emberektől, akiknek adsz a véleményére, még talán látatlanban is. Élmények, mások élményei, amik feldobják a napodat, feltöltenek energiával. Csalódások, hibák, amikből bárki más tanulhat. Kérdések, amikre valaki biztosan tudja a választ. Segélykérések, amit olykor több ember meghall, mint bárhol máshol. Ez az a közösség srácok, amit mi felépítettünk, és ez eszméletlen!

És én azon gondolkodtam, hogy otthagyom ezt a közösséget, mert jelenleg nem érzem azt, hogy bármi pozitívat bele tudok adni. Azt hiszem, kicsit pihentetni kell majd ezt a dolgot, vagy változtatni magamon, megkeresni a következő kapaszkodót, mert jelenleg mintha a levegőben zuhannék, és gondolom a legtöbben tudjátok, hogy ez eléggé szar érzés.

Paperman

Még 2012 nyarán egy kulisszák mögötti videó keltette fel az érdeklődésemet a Walt Disney Animation Studios projektje iránt, amiben John Kahrs egy félig kézzel rajzolt technikával készülő retro rövidfilm ötletét mutatta be. A hat és fél perces videó január 29-e óta tekinthető meg a YouTube-on, egy nagyon aranyos történetet hoztak össze a srácok, a látvány pedig egyenesen levett a lábamról.

Mi leszek, ha nagy leszek

Talán tavaly ilyenkor merült fel először osztályszinten az a kérdés, hogy hogyan képzeljük el a jövőnket, hol akarunk továbbtanulni, mik a terveink és mit kell tennünk a céljaink megvalósításáért. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mit akarok kezdeni magammal a gimi után, ott ültem üres fejjel, tanácstalanul, és közhelyeken kívül semmi konkrétat nem tudtam válaszolni. Az előbbi persze azóta sem változott, sőt, jelenleg még annyi elképzelésem sincs, mint amennyi 5-6 éves koromban volt. Az előző év óta csupán poénként merült fel bennem néhány dolog, amit csinálhatnék majd. Aztán ki tudja, még a végén valamelyik komolyan beválik.

Az egyik ilyen a pszichológia. Miért? Mert a sportpszichológus és a sportpszichológia olyan szavak, amiket  anno csak komoly erőfeszítéssel és hosszú ideig tartó gondolkozás után tudtam kimondani, valójában a legépelésük és a leírásuk is több időt vett igénybe, mint bármelyik bonyolult és többszörösen összetett német szóé. Ez az én defektem, lehet rajta nevetni, lehet emiatt kigúnyolni, valójában lepattog.

De ha már pszichológia, akkor egyszer szintén poénból feljött, hogy szexuálpszichológus leszek, azt legalább minden erőbefektetés nélkül ki tudom mondani. Miért lenne az jó nekem? Fogalmam sincs, de mostanra eljutottam arra a szintre, hogyha a következő néhány évben nem tudok előrukkolni valami értelmes továbbtanulási ötlettel, akkor bizony ez lesz a B tervem.

Múlt héten arra lettem figyelmes, hogy az egyik mosóporreklámban elhangzik a foltszakértő szó. Igazából nem kellett egy teljes perc sem, hogy beinduljon a fantáziám. A kérdés jogos: vajon mit csinálhat egy foltszakértő? Gondoltam ez a meló igazi lusta embereknek való, ha másnak nem, ZS tervnek tökéletes lesz, aztán a neten átböngésztem néhány oldalt a témával kapcsolatban. Ezek az emberek tényleg dolgoznak, és kicsit átgondolva a dolgot ki is húztam a listáról, mert nagyon durva kémiatudás kellhet hozzá. Az pedig nincs.

Ez a dolog a PC Guruval

Az első PC Guru magazin, amit a saját pénzemből vettem meg, és gyakorlatilag ami meghatározta az eddigi életemet, az a 2008/02-es szám volt. Nemsokkal ezután újult meg a magazin online felülete is, elérve a 3.0-ás stádiumot, én pedig körülbelül ezzel egy időben kezdtem fórumozni különböző játékokkal foglalkozó hazai, illetve külföldi oldalakon. Ennek hatására kezdtem komolyabban foglalkozni a blogolással, 2008-ban indítottam el az első tematikus blogomat, amit körülbelül két éven keresztül rendszeresen vezettem. Arról inkább ne beszéljünk, hogy akkor még ennyire sem tudtam fogalmazni, és a látogatottság ellenére utólag be kellett magamnak vallanom, hogy ezt én bizony nem olvastam volna... 2010, elindítottam az első énblogomat, rá egy évvel áttértem a blogger felületére, azóta is kisebb-nagyobb kihagyásokkal ezen a blogon élem ki az írással kapcsolatos perverzióimat.

És mindez hogy függ össze a PC Guruval? 2008 januárjában, amikor megvettem 02-es számot, nem tagadom, nagyon megtetszett az akkori szerkesztők stílusa, az újság stílusa, és valahogy megfogalmazódott bennem, hogy én újságíró akarok lenni, és egyszer a jövőben írni akarok ebbe a magazinba. Bármit. Azóta persze eszem ágában sincs ezt a szakmát választani, az akkori gyerek fejjel kitalált célomról is könnyedén lemondtam, bőven elég volt nekem egy blog, ahová leírhatom a véleményemet bármiről, az meg csak hab volt a tortán, hogy mindezt még olvasta is valaki.

2010 májusában adódott egy lehetőség, afféle munka a magazin webes felületén. Először moderátorként kaptam helyet a csapatban, aztán másfél évig a letöltéseket is én vittem a hátamon, mára már időhiány miatt csak nagyobb eseményeknél segítek be, mint például az E3 vagy a GamesCom.

Nem titok, hogy körülbelül két hónapja büszke tulajdonosa vagyok egy Nexus 7 táblagépnek, 2012 novemberében pedig lehetőséget kaptam, hogy írjak a tabletről egy rövid cikket az év utolsó számába, ami december 6-án jelent meg. Nagyon örültem, és ha szabad ilyet, egy kicsit büszke is voltam magamra, elvégre valami régi gyerekkori vágyam teljesült.

American Horror Story

Kicsivel több, mint egy éve debütált az American Horror Story című sorozat, én mindössze egy hónapja vettem rá magam, hogy egy az egyben végignézzem az egész első évadot. Már a kezdő jelenetből kiderült, hogy egy klasszikus horror sztori lesz ez egy ijesztő múlttal rendelkező kísértetházzal a középpontban, szellemekkel, szörnyekkel, gyilkosokkal és minden mással, ami belefér ebbe a - mára már elég unalmassá vált - klisébe. Az, hogy maga az alaphelyzet egy totális közhely, nem azt jelenti, hogy lehetetlen belőle kihozni egy eseménydús, izgalmas és fordulatos történetet. Jelen esetben ez sajnos nem sikerült túl jól. A legtöbb poént az évad feléig lelőtték, majd további hat részen keresztül szinte egy helyben állt a történet. Legyen inkább öt, mert a legutolsó, tizenkettedik rész megtestesíti a szenvedést felsőfokon. Három dolgot tudtam értékelni az évad folyamán:

1) a történetvezetést 

A történet folyamatosan ugrál az időben, minden résznek megvan az előzménye a ház múltjában, ezek az idősíkok pedig a sztori előrehaladtával folyamatosan egybefonódnak. 

2) a színészi játékot 

Imádtam! Egy-két látványos kivétellel a színészi gárda kihozta a legtöbb karakterből a maximumot. Személyes kedvenceim a Jessica Lange által alakított Constance és a házvezetőnő, Moira, akit Alexandra Breckenridge, valamint Frances Conroy játszott el. 

3) azt a kevés kis fordulatot, amit sajnos hamar ellőttek

A ház múltja és története tényleg remekül ki lett dolgozva, az egyetlen baj az volt, hogy a sztori nem töltötte ki az egész évadot.

Aki még nem látta, de megnézné, ne fűzzön hozzá nagy elvárásokat, egyszer nézhető dráma. Ijesztő jelenetektől egyébként nem kell félni, a 12 rész alatt egyszer nem történt olyan, ami miatt nem mernék kimenni a sötét előszobába.

Amit megtanultam az elsősegélyről

Körülbelül egy hete, november 16-án, pénteken részt vettem egy kissé szokatlan előadáson. Tulajdonképpen nem is tanfolyam volt ez, és semmit sem kellett kötelező jelleggel leírni, megtanulni vagy elolvasni, csupán egy szabadfoglalkozás volt az egész, melynek keretén belül egy mentős előadást tartott az újraélesztésről, a klinikai halál következményeiről és kicsit az elsősegélyről. 

Tudtátok, hogy a szív épp úgy, ahogy a legtöbb szerv, több óráig ép állapotban marad a halál után, az agy leállásához viszont csak négy perc kell? Négy perc a klinikai halál után, ugyanis ha a légzés leáll, leáll a keringés is, és ha az agy nem jut oxigénhez, visszafordíthatatlan állapotba kerül. Négy perc. Négy perc alatt előveszed a telefonod, hívod a 104-et, átadsz minden információt a történtekről, és még a mentő is kiér? A francokat! Meg kell adnod a másiknak a túlélés esélyét.

Bevallom, egészen eddig én sem tudtam volna mit csinálni, ha valaki összeesik mellettem és a légzése is leáll, azaz meghal, szerencsére ez már nem így van. Ahogy az izomláz gyógymódjai is évről-évre változnak, az újraélesztés sablonja is mindig más. Jelenleg, ha megállapítottuk, hogy nincs légzés, a mentő hívása után azonnal meg kell kezdenünk az újraélesztést, ami 30 mellkas nyomásból és 2 befújásból áll. Nem, nem úgy, ahogy azt évekkel ezelőtt a Baywatch Hawaii-ban láttuk, a levegőt az orrba kell fújni. Vagyis kellene. Hogy a mentős szavaival éljek: "Mondjatok nekem valakit, aki képes a szájába venni egy idegen orrát. Vagy akárkiét. Fúj! Más ember orrát nem vesszük a szánkba, hacsak nem akarunk valami szép kis bacit vagy fertőzést elkapni." -- Ez pedig így igaz! Folyamatos mellkaskompresszióval is életben tarthatjuk a mentők érkezéséig a halott ember agyát. Ha a bordái törnek, annak csúnya hangja lesz, de folytatnunk kell. Persze ennek is megvan a maga technikája, ugyanis ha elkezdjük, nem hagyhatjuk abba. Ha a szakképzett segítség csak egy óra múlva érkezik, akkor bizony egy órán át kell mellkaskompressziót végezni, ez pedig baromi fárasztó dolog, főleg ha rosszul csináljuk. Jelenleg az összekulcsolt kéz a módi, a lényeg viszont mindig a nyújtott kar, így a test mellett térdelve a lábunk segítségével akár egész testsúlyunkkal tudjuk nyomni a halott mellkasát. "Ha a keze két méterrel odébb van, vagy a lába a feje felett, az sem gond. Láttunk már olyat, hogy egy ember végtagjait szatyorban hozták utánunk, de hogy az agyát... Olyat még nem."

A másik újdonság számomra az epilepsziás rohamról derült ki. Tudjátok mit kell tenni azzal az emberrel, aki epilepsziás rohamot kap? Semmit. Hagyni kell, hogy a roham lefusson, ugyanis a lehető legrosszabb amit tenni lehet, hogy lefogjuk az illetőt. Ami azért fontos, hogy valahogy, ha van rá lehetőségünk, védjük a fejét, ezen kívül azonnal hívjunk orvosi segítséget.

Nem is ezek miatt volt igazán érdekes az előadás. A mentős, aki - ha jól emlékszem - 27 éve űzi ezt a szakmát, állítása szerint már mindent látott, néhányról mesélt is nekünk. Tanulságos történetek voltak, ugyanakkor az is kiderül valamennyiből, hogy az emberi tudatlanság határtalan.

És még valami! Amíg a 104 él, addig nem a 112-t kell hívni, ott ugyanis fennáll az a lehetőség, hogy az információt nem szakképzett emberekhez juttatjuk el, valamint plusz időbe telik, mire onnan minden eljut az a mentőszolgálathoz.

Adásban

"Elérkezett ez is, elkészült az első önálló podcastünk, mely a Subcast nevet viseli. Főleg képregényekről és sorozatokról fog szólni, de olykor feltűnnek majd benne más geek témák is."

Jaja, új podcast a magyar felhozatalban! Tomi, Gergő és én próbálunk ezentúl kéthetente valami félórás fogyasztható hanganyagot összehozni. Tulajdonképpen olyan gyorsan jött minden, hogy nem is tudom visszakövetni az eseményeket. Az egész annyiból állt, hogy volt egy ötlet, egy határozott kezdjünk bele és egy oké. A felvételt persze töménytelen mennyiségű hangout előzte meg a kezdeti nehézségekkel (név kiválasztása, témák, kivitelezés, stb.), ezt követték az első füzet megjelenése előtti amatőrségünkből adódó kisebb-nagyobb gondok, amiket Tominak hatalmas mennyiségű agyfasz kíséretében szerencsére sikerült megoldania. Tapsot neki! Shownote olvasható a http://subcast.posterous.com/-on, csütörtök óta pedig   iTunesból is tölthetitek.

Szóval vegyétek, vigyétek, osszátok meg, szóljatok hozzá, jelezzetek vissza, minden észrevételt szívesen várunk! :)

És persze amikor időm engedi, továbbra is egyszer-egyszer hallható vagyok a Bitblog podcastjében, a BitCastben, de ha én nem is, Martina és Dani mindenképpen hétről-hétre kibeszélik a technika világának egy-egy történését. A 119-es adást már élőben adták, érdemes visszahallgatni, nagyon jó témák lettek beválogatva! 

U.i.: És itt a felismerés, hogy kezd kevés lenni az iPhone fülesben a mikrofon (tudni illik ennek a segítségével vagyok jelen ezen adásokban), vennem kéne valami spéci, elfogadható árban lévő darabot, mert elég rossz a hangminőség. Aki tud ajánlani valami jót, az ne tartsa magában!

Napom, hetem, az eddigi tanév.

Tegnap körülbelül éjfélig tanultam egy magyar irodalom témazáró dolgozatra, amit a mai napon 8:00 és 8:45 között kellett megírnom. Téma: A Biblia. Kezdődött minden azzal, hogy tegnap két embert sikerült pusztán azzal kiakasztanom, hogy én nem kenem-vágom a Bibliát oda-vissza. Nem vagyok vallásos, és az ég világon semmi problémám nincs azzal sem, ha valaki az, de amikor emberek rám akarják erőltetni a nézeteiket, akkor keményen ki tudok magamból fordulni. Mindenről megvan a saját véleményem, ebben az esetben viszont a konfliktusok elkerülése végett nem szeretem megosztani, de akkor elvárom, hogy más is tartsa magában, és főleg ne erőszakkal akarjon engem meggyőzni. (Ha nem vagyok rá kíváncsi, akkor szelektív hallás: ON)

Visszakanyarodva a dolgozatra, örülök, ha meglesz az 50% , mindenesetre jól elcsesztem, és már kezd elég lenni a szarabbnál szarabb teljesítményemből. Valahogy totál szétesett az időbeosztásom, ennyi alvással délelőtt még hulla fáradt vagyok, délután meg már hulla fáradt, és a jegyeim is a béka segge alatti szintet képviselik a tanévkezdés óta. Próbálom magamat összekaparni a földről és kicsit átgondolni a dolgaimat, de valahogy hétközben annyi időm sincs, hogy ez eszembe jusson. Bele kellene húznom rendesen, de a legnagyobb problémám még a lustaságom. Változnom kell, mert ha nem sikerül, abból később nagy gáz lesz.

Kell egyáltalán az a tablet?

Tegnap beszéltünk Danival a Bitcast 114. adásának felvételekor arról, hogy milyen kütyüvel lepnénk meg magunkat mostanában. Igazából ez az égvilágon semmilyen célzást nem tartalmazott a világ felé, mármint tényleg nem akartunk ötleteket adni, hogy mivel tudnának barátaink, rokonaink nagyon boldoggá tenni minket a közelgő ünnepekkor. Az okoskodásunkat egyébként ma már meghallgathatjátok ezen az oldalon, ebben a postban kicsit bővebben kifejtem a gondolataimat a műsorban elhangzott első témáról, a bejegyzés későbbi részeiben pedig arról olvashattok majd, hogy milyen további hasznos illetve haszontalan eszközökkel tudnám kielégíteni a kütyük iránt érzett vágyaimat. Hé, na, te, az előbbit azért nem kell túlgondolni… 

Futóblog: Az első cél teljesítve

Anno felvettem a RunKeeperben egy célt, miszerint július végéig futnom kell egy 5 kilométeres távot, elég korán sikerült is ezt teljesítenem. Alig két hét folyamatos készülés után értem el a jelenlegi csúcsot, mi másért, mint egy foursquare jelvényért. Jó, igazából nem erre készültem, sőt, de a tegnapi hossz lefutásánál (gyenge kocogás volt) ez lebegett a szemem előtt. Így futottam eddig a RunKeeper nevű alkalmazás társaságában 22 kilométert, összesen kilenc tevékenységem volt, ezek egyelőre mind futás kategóriában. A következő célt még nem tűztem ki, most egy darabig inkább csak szórakozásképp járok a futópályára, a következő badge eléréséhez viszont már biciklire is kell majd ülnöm, továbbá még három  típusban kell tevékenységet felvennem.

U.i.: Múlt héten elég durván leszívta az erőmet a hőmérséklet, hét óra előtt nem is tudtam futni menni egy alkalommal sem. Azért van itt szerencsém Agáron, mert a Parkerdő futópálya egy sűrű, fás környezet, estefele egész kellemes ott, kivétel mikor eső után olyan párás a levegő, hogy a Velencei-tóban nehezebb megfulladni. Tegnap pont ilyen idő volt, szóval ezért elég rendesen megszenvedtem, de egyben szerencsém is volt, ugyanis pont le tudtam fényképezni, amikor az ottani focipálya mellől felszállt egy hőlégballon.

Három hét a világ végén

Ti is szoktatok nyaralni? Én minden évben leköltözök néhány hétre a Velencei-tó mellé, Agárdra, ami egyébként már néhány éve Gárdony, vagy Agárd-Gárdony, fene sem tudja, annyit változtattak mostanság. Idén három hétre vontuk uralmunk alá a nyaralót unokatesómmal, ez alkalommal is jól feltuningoltunk néhány szobát és elfoglaltunk minden konnektort. Van hifi, van TV, van Xbox, van Kinect, van két laptop, van két szuper telefon, van internet és minden egyéb ami azt a cél szolgálja, hogy az unalom, mint fogalom se jusson eszünkbe, továbbá itt a Velencei-tó (ami az új medvehagyma, macaron, cserpes tejivó és Adele), valamit az Agárdi Parkerdő szórakozás- és sportcentrum, ahová esténként futni járok, szóval nincs tunyálás, egy percig sem! (De...)
És ha már szóba jött a futás. Emlékeztek még arra, mikor májusban futóblogot indítottam? Azóta erről a témáról nem esett szó, de nem lustálkodok ám! Ebben a melegben az utóbbi két napban nem volt kedvem és erőm ahhoz, hogy megerőszakoljam magam és kimenjek a futópályára, ellenben a múlt héttel, amikor többször is kocogtam néhány kilométert. Nem sokat és nem gyorsan, de eleget ahhoz, hogy kicsit aktívan kikapcsolódjak. Kezdek rászokni a RunKeeper nevű alkalmazásra is, ha másért nem, a négy foursquare badgeért mindenképp folyamatosan használom, melyek közül egyet már sikerült megszereznem, mégpedig a Warm Up nevű jelvényt, aminek megszerzéséhez három tevékenység szükséges.

Erkély tuningolás

A legtöbb emberrel ellentétben még mindig azt mondom, hogy ez az időjárás bőven belefér az otthon/irodában/utcán/bárhol elviselhető kategóriába, de azért bevallom, reggelente és esténként nagyon jól esik a hűvös, friss levegő. Szombat reggel fedeztem fel, hogy a lakáshoz tartozik egy erkély is (nagyon-nagyon régóta itt lakunk, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor mentem rá ki), ki is ültem az ott lévő székre, és nyugodtan, a szabadban fogyasztottam el a reggeli kávémat, azonban volt egy kis hiányérzetem, mert maga a balkon nem olyan kicsi, és elkélne rá egy asztal. Körbenéztem a neten, másnap délután el is látogattam a székesfehérvári Praktikerbe, hátha van valami, ami jól néz ki, és az ára is baráti. Természetesen nem volt semmi, sem olyan, ami jól nézett volna ki, sem olyan, aminek az ára baráti lett volna. Szokásomhoz híven nem adtam fel, hétfő este ellátogattam a Jyskbe, ami 19:00-kor bezárt, szóval tettem egy felesleges kört, de sebaj, tegnap újra, kicsit korábban próbálkoztam, és találtam is egy megfelelő, akciós darabot, mégpedig egy PORTO acél/üveg asztalt. Szépnek nem igazán szép, de rohadt olcsó volt, és legalább nem az ölembe öntöm a kávét, ha kiöntöm. Ma reggel fel is avattam a kicsikét, és azt hiszem sok év  után találtam egy új, reggeli törzshelyet.